A Magányos cédrus Csontváry legismertebb műve. Sokan azonosítják is vele szimbolikusan az alkotót, a magyar művészettörténet különc, magányos egyéniségét. Elképzelhető, hogy Gerlóczy Gedeonra is erőteljes hatást gyakorolt. Azon a bizonyos estén, amikor a barátaival jazz koncertre indult és meglátta a Hadik-házon kifüggesztett „Műterem kiadó” táblát azonnal felment a házmester bíztatására megtekinteni a helyiséget. Amint a fiatal Gerlóczy körbejárt és nézelődött – a családtagok beszélgettek, ott volt Anna néni, a festő nővére – egyszer csak belerúgott a padlón heverő egyik tekercsbe és kinyílt előtte a Magányos cédrus! Ez a látvány lenyűgözte, olyan élmény volt számára, hogy azonnal megfogalmazódott benne a döntés: megmenti az életművet! A nagyapai örökségén megveszi a szerte széjjel heverő alkotásokat. Az intelligens fiatalember tájékozódott a művek értéke felől, de mindenki lebeszélte a vásárlási szándékáról, a család, a barátai és a művészetben jártas ismerősei. Mégis megvette, milyen látványos a Gondviselés! Később ez a kép is a Galamb utcai lakás falára került, éppen a képmentő építész ágya fölé. Amikor eljött az utolsó órája, akkor is csendesen ezen az ágyon pihent és a cédrus alatt fejezte be küzdelmes életét. A fa lombja közt kivilágló zöldes árnyalatot azonban örökre itt hagyta nekünk az általa tervezett Baleseti Kórház épületének homlokzati színében.

A kép 1907-ben készült Libanonban, azon a helyen, amely ma egy Unesco által is jegyzett helyszín. Nem ő volt az első magyar művész errefelé, hanem Ligeti Antal, a romantikus tájképfestő. Ő a fóti Károlyiak anyagi támogatásával jutott el a Mediterráneum különböző szegleteibe. Érdekes, hogy Csontváry mintha a nyomdokain járna fél évszázaddal később. Ligeti a 19. század közepén többek közt bejárta Taorminát, Libanont és Baalbeket is.

Maga Csontváry így emlékszik: „a gondviselés nem pihent, megfestette velem a libanoni, öt-hatezer éves cédrusfát, melynek egyik ága kardot ránt s fenyegeti a világot”

Érdekes a cédrusfa története, amely számunkra Csontváryval fonódott össze, a franciáknak Alphonse de Lamartine költővel, a libanoniaknak pedig Rudy Rahme képzőművésszel. Lamartine verset írt hozzá, mielőtt a mi festőnket a Gondviselés „oda küldte”, majd amikor a fa kiszáradt új élete kezdődött Rahme keze munkája által, aki számos szobrot faragott bele a fa törzsébe, ágaiba. Az az ága, amely Csontváry szerint a világot fenyegette, Krisztus szenvedéseit hordozza most. Így látta ezt jónak a libanoni művész. (Akinek tervei közt szerepel egy 54 m magas Jézus-szobor a maroniták Szent Völgyébe).